Mindig is lelkes Tomcat fan voltam, nem mindig szerettem, de egy jelenség, basszus.

A Bombagyár után vártam, hogy hogyan alakul a Bombahír sorsa. Nagy csalódás volt az elején a béta-béta-béta verzió az MTI hírekkel, és nagy csalódás volt a vége a mai napig kint lévő június végi Üllői úti baleset fényképeivel. Mer' ez azért nem az a hír, aminek hat hónapig kint kell lennie, lássuk be. Tökre felpörgetett a Tomcat - Ágoston - Bakács vita, a folytatás hiánya azonban kiábrándító.

Amikor a vélemény rovatba nem érkezett semmi Tomcattől és Blogintól már sejtettem, hogy bukta van. Hála az égnek sikerült kimentenem TC búcsúcikkét mielőtt valaki törölte.

Kérdés, hogy mi lesz most: Tényleg lesz droidzona.hu? Vagy újjáéled a Bombagyár? Esetleg valami teljesen más, teljesen új? Mondjuk a Bombagyárba belekalapolt szerver / kamera / mindemár után szerintem megérdemelnék az ex-gyárlakók.

Eddig húztam a bekezdést, alant a cikk, enjoy :-)

"Hogy mi közöm nekem a Bombahírhez? Semmi!

.

2011. szeptember 12. hétfő, 21:13 Tomcat

.

Magukat jól tájékozottnak tartó egyének - köztük a Bombagyár blog egykori
olvasói - abban a tévhitben élnek, hogy a Bombahír főszerkesztője én vagyok.
Szeretném eloszlatni ezt a tévedést: nekem a Bombahírhez már jó ideje nem sok
közöm van. S tekintsük át ennek okait is.

Nem túl nagy öröm beismerni, hogy egy nagyívű projekt kudarcot vallott, még
akkor sem, ha nem én vagyok ezért a hibás. De sajnos a Bombahír, legalábbis az
általam elvárt szakmai nívót tekintve, jókora kudarc. Az okok pedig roppant
prózaiak, s ennek belátásához tekintsük át e szerény hírportál történetét.

A Bombahír kvázi-elődje a Bombagyár közösségi blog volt, amely 2007 és 2009
között a nemzeti radikális szamizdatmédia-világ egyik fontos tagja volt. Napi 10-15
ezer olvasóval a legolvasottabb magyar blog címével büszkélkedhetett. Ezt a szép
számot annak ellenére sikerült elérni, hogy gyakorlatilag egy fillér nélkül
működtünk, a balliberális média folyamatos össztüzében, és így valósítottunk meg
heti rádióműsort, filmklubot, emléktábla-helyreállítást és megannyi hasznos
dolgot. Több oknyomozó riportot is készítettünk, illetve videóriportokat
forgattunk. Régi tervünk volt, hogy egy napon hírportállá fejlesztjük magunkat,
de ehhez sok pénz kellett volna, az pedig nem volt. Ám egy napon ez is
megváltozott egy befektetői körnek köszönhetően. Ajánlatot kaptunk, hogy hozzuk
létre a Bombahír hírportált, s biztosítottak hozzá egy nem túl jelentős, de
bizonyos szintig elégséges anyagi keretet. A Bombagyár többek között ezért szűnt
meg 2009 őszén, hogy 2010 elején elindulhasson a Bombahír a jelenleg is látható
formában.

Nagyon lelkesen láttunk munkához, hiszen az anyagi keret lehetővé tette, hogy
újságírókat vegyünk fel, és valóban színvonalas munkát végezzünk. Volt pénz
vidéki riportokra, felszerelésre, miegymásra, kaptunk szerkesztőséget,
számítógépeket is. Felvételt hirdettünk írni tudó egyének számára, kidolgoztuk a
szerkesztőségi munkarendet, megkezdtük a munkát. És itt jött a meglepetés.

Ugyanis hiába minden pénz és jószándék, az újságírónak jelentkező emberszabásúak
99,9%-a tökéletesen használhatatlan, elemi helyesírási problémákkal küszködő,
használhatatlan analfabéta volt. Volt olyan hét, hogy negyven (!) új kolléga
kezdett a Bombahír szerkesztőségében, és egytől egyig képtelenek voltak akárcsak
egy mínuszos hírt is megfogalmazni. Fogalmuk sem volt a politikáról, életükben
egyetlen újságot nem olvastak, egy tévéhíradót sem láttak. Gyakorlatilag most
jöttek anyu szoknyája mellől. És ne tizenhat-tizenhét éves kis nyikhajokat
tessék elképzelni, hanem harmincas éveik körül járó embereket, akik közül nem is
egy komoly(nak hitt) lapnál dolgozott korábban. Volt köztük olyan is, aki egy
országos bulvárlap főszerkesztője volt. Egyszerűen elképesztően ostoba,
fejlődésképtelen, sőt, életképtelen droidok leptek el bennünket, akiket még egy
csőtöréshez sem lehetett kiküldeni tudósítani, mert ha nem tévedtek el az
odavezető úton, akkor akkora baromságokat hordtak össze, durva helyesírási
hibákkal tűzdelve, hogy még a szerkesztőségi számítógép is sírva fakadt. S ez
még hagyján, de nagy részük olyan egyszerű utasításokat sem tudott követni, mint
például: "Ha még egyszer meglátom, hogy egy másik hírportálról copypaste-elsz
egy cikket, és ezért magyarázkodnunk kell, ezzel a lópatkoló csavarkulccsal b*szom
szét a gyökér fejedet!" Ez persze nem az alaphang volt az újoncokkal szemben,
hiszen előtte próbálkoztunk szép szóval, segítséggel, sőt, fizetésmegvonással is,
de egyik sem hatott. Igen, inkább beletörődött az istenbarma, hogy hó végén egy
fillért sem kap, de akkor sem figyelt oda a helyesírására, és továbbra is lopta
a cikkeket. Pedig még egy rézuszmajom is aránylag hamar megtanulja, hogy ne
csinálja azt a dolgot, amiért elveszik a napi banánját. Lehet, hogy
rézuszmajmokat kellett volna felvennünk.

S hány olyan érkezett, aki azt hitte, ő valamiféle őstehetség, mert egyszer anyu
megdicsérte az írását! Ezek azt hitték, újságírónak lenni azt jelenti, hogy beül
a szerkesztőségbe, jól megírja a magánvéleményét valamiről, titkárnő szalad a
forró kávéval, elcseveg a kollégákkal, szerkesztőségi autóval hajt mindenhová,
mindezért pedig hatalmas fizetést kap, és mindenki el lesz ájulva tőle. Aztán
amikor kiküldtük az első helyszíni tudósításra, rendszerint vissza sem jött,
vagy lamentált egy sort, hogy hogy képzeljük, hogy őt ilyen alantas feladatra
fogjuk, és nem láttuk többé. Olyan is volt, hogy egy fesztiválra akkreditációval
kiküldött munkatársunkat a detoxból küldték haza, s egy sort sem írt, viszont
elérte, hogy feketelistára kerüljünk a szervezőknél. És még sokáig sorolhatnám.
A vége az lett, hogy a három-négy alapító tag, akik alapvetően újságírással
szerettünk volna foglalkozni, egyre inkább egy kisegítő iskola
gyógypedagógusaiként funkcionáltunk, töviről hegyire kénytelenek voltunk
átolvasni és korrektúrázni minden egyes megjelent cikket, illetve ezredszer is
szájbarágni a rézuszmajmoknak az egyébként írásban kiosztott szerkesztési,
stilisztikai alapelveket, valamint hogy a golyó LY, a bója viszont J. Borzalmas
mennyiségű pluszmunkát végeztünk, de hiába.

Ilyen körülmények között minőségi munkát végezni nem lehet. Többször javasoltam,
hogy alakítsuk át a Bombahírt hírbloggá, amelyen csak napi 4-5 cikk jelenik meg,
de az színvonalas, és rúgjuk ki az analfabétákat, de ez nem talált
meghallgatásra. Egy darabig még csinálgattam a videórovatot, de most már arra
sincs pénz, mert lehet ugyan szarból várat építeni, de sokba kerül a fenntartása.
A befektetők pénze elfogyott, a beígért hirdetésszervező csapat sosem állt soha
a helyzet magaslatán, és a Bombahír jelenleg olyasmi, mint egy alapvetően
működőképes, de a világűrben irányítás nélkül sodródó űrhajó, amelyben lelkes
rézuszmajmok nyomkodják a szép, színes gombokat. Ezek már az értelmesebb majmok,
akik megértették az összefüggést a banán megvonása és a tiltott cselekmények
között, a többi éhen halt. Sem Blogin, sem én, sem más régi bombagyárosok nem
tagjai igazán már a stábnak, bár az írási jogunk még megvan, és az a csodálatos
demokratikus elv is él még, amely szerint a Bombahír tiszteletben tartja a
véleményszabadságot. Ezért írhattam meg ide, hogy miért nem írok már ide. Nagyon
sajnálom ezt a remek kezdeményezést, és fáj, hogy ez lett belőle. S még jobban
fáj, hogy másfél év alatt még pénzért sem lehetett tíz értelmes embert találni,
akikkel sikert érhettünk volna el. "