Hadd kezdjem rögtön magyarázkodással – sajnos ez elkerülhetetlen – ugyanis én nem szeretem Katát, mint írót. Persze ez ebben a formában túlzás, hiszen nem is ismerem a teljes munkásságát, mégis, pár oldal elolvasása után már érezhető a kudarc. Színes és plasztikus mondatok, görcsösen megmondani-akarás, lázas-lazaság: mind közelebb visznek minket a negydéves gimnazista világlátásához. Mindezt azért szerettem volna az „előszóba” zsúfolni, mert a kritika nem a könyvről, mint műről szól. A kritika Katáról szól, a könyv apropóján.

 

 

Nyilván sokan azonosítják a xenofóbiát a jobboldalisággal. Ebben van valami, hiszen a nacionalizmus/sovinizmus óhatatlanul magában rejti az idegenekkel vagy „betolakodókkal” szemben érzett ellenszenvet. Az erdélyi, a felvidéki, avagy a kárpátaljai magyarok viszont mindig is kivételt képeztek a fenti szabály alól, hiszen ők a nemzet tagjai; a jobboldaliak álatal mélyésegen elítélt trianoni békediktátum áldozatai, akik magyarok lennének, ha tehetnék. De mi van, ha magyarokká lesznek?

 

Nos, ez – gondolom - személyenként eltérő. Kata úgy döntött, hogy beáll a fanyalgók táborába. És miután ismert szerzővé vált, már a Magyar Pszicho keretein belül fanyalog.

 

 

A nemzet egyik meghatározása az, hogy gazdasági közösség. Persze, van sok egyéb definíció is, csakhogy a gazdaságilag ingó talajra plántált modern Magyarországnak egyértelműen nem ingyenélő emigránsokra van szüksége. Kemény szavak, tudom. És kirekesztőek is, azt is tudom. Csakhogy van ebben az országban egy nagy viszkető zseb – a közös kassza, gondolom itt-ott mindenki hallott már róla. Tartozik hozzá egy egyszerű képlet: sok befizető kell, és kevés éhes száj. Ez persze csak egy ideális lehetőség, a valóságban sok éhes, vagy éhesnek látszó száj tépi, rágja, zabálja a közös koncot.

 

Van azonban egy – vagy ha úgy tetszik az egyetlen – terület, ahol javíthatunk az arányon. Ez pedig a bevándorlás. Büfés kínai? Jöhet. Büfé -> Forgalom -> Adó -> Boldogság

 

Kata azonban meglátta az egyszeri lehetőséget, és író lett. Ezzel nincs is gond, hiszen a jó könyvet megveszik, abból adót fizetnek, stb.

De mit ír? Szemetek a magyarok, hogy nehezen engedték be, hogy tanítatták! Hogy nem adtak kollégiumot, pedig ő ERDÉLYI, bár sokan mások sem kaptak, akik hajlandóak voltak előtte pár évtizedig itthon adózni...

Szemét aki kedves, és ruhát akar adni. Szemét aki kedves, és pénzt akar adni. Láthatóan szemét mindenki, aki Kata szeme elé mer kerülni, és magyar. Szemét aki szolidáris volt vele, és az is aki nem.

Hogy szánhatóbbá váljék, divatos kisebbésgekben kereste a csoportidentitást: majdnem-zsidóvá, és majdnem-leszbikussá válik. Természetesen az wannabe-homoszexuális-izraelita szemmel is csak egy dolgot tud láttani: ezeket a kirekesztő, érzéketlen ember-barmokat, a magyarokat.

 

Mindenféle demagóg felhang nélkül, teljesen őszintén kérdem: Miért jött ide? Ha ennyire rossz, ha ennyire nyomorúságos, és keserű az ittlét, akkor mégis miért? Persze létezik racionális válasz: az életszínvonal. Igen, ez bizonyára csábító – engem is csábít időről-időre...

De akkor mi ez az emésztő düh, vagy undor, vagy tudja-a-faszom-hogy-mi?

Végig ezen gondolkodtam olvasás közben és őszintén szólva – tőlem ne várjatok csattanót – fogalmam sincs.

 

Nem kell különösebben magyaráznom, miért: engem nagyon lehangolt ez a könyv. Hosszú fejtegetésekbe kezdhetnénk ezügyben, a végső konklúzió azonban nyúlfarknyi.

Sajnos azt kell mondanom, hogy nagy erdélyország legjobb tollforgatói sem ismerik a hála fogalmát. Az egész istenverte könyvben egyszer sem olvashattam azt, hogy: „Köszönöm.”