A címet sorozatindító szándékkal adtam, össze is foglalom pár szóban, hogy miért. Egy ideje elképedéssel figyelem, hogy mennyire rossz kép él az emberekben a piacgazdaságról, a szegénységről, a munkáról és a bérekről. Lehetne itt szoci reflexekről ömlengeni, a lényeg azonban az, hogy a kapitalizmus zászlaja alatt időnként elveszik annak lényege, és erre próbálok néhány sarkos példán keresztül rámutatni.
A mai saváradat az LÉLEK-ről szóló indexes cikk kapcsán merült fel bennem.
Tényleg csak kulcsszavakban: A LÉLEK (Lakhatási, Életviteli, Lelki segítségnyújtási és Egzisztenciateremtési Közösségi) program hajléktalanak biztosít munkát, lakhatást,
mentorációt. Akit érdekelnek a részletek olvassa el a cikket, bár számomra egy picit agymosás jellegű a hangvétel.
Szóval, hogy valahonnan elkezdjem, a cikk úgy fogalmaz, hogy a LÉLEK segít talpraállni a program résztvevőnek, amivel én rögtön vitatkoznék. Most azon túl, hogy mennyire kínos ötlet már LÉLEK-nek hívni egy programot, én nem hiszem, hogy ez bárkit is talpra állítana. Ugyanis az ember, aki a talpán áll, nem szorul rá mások pénzére és jóindulatára. Az a nagy igazság barátaim, hogy önbecsülést és segélyt adni egyszerre lehetetlen, így aztán kitalálták, hogy segélyt adnak, de munkának csúfolják.
Olvassuk csak mit mond a programban résztvevő Károly a munkakörülményeiről:
"Reggel hat negyvenkor indulunk innen a szállótól, bemegyünk a munkahelyre. Mindenki utcaseprő. Elosztanak körzetekre, kinek hova mondják, oda megy. Hétkor kimegyünk, egyig dolgozunk. Egykor leadjuk a szerszámot, utána bejövünk, fürdünk, beszélgetünk."
Ami szerintem mindenkinek szemet szúr, az a "mindenki utcaseprő". Emberek, ez egy alibi-meló. Ti is tudjátok, én is tudom, talán csak az a szerencsétlen nem tudja, aki a seprűt markolja. Először is, ez sajnos akkor is alibi meló, ha komolyan végzik. Értem én, hogy a munka nemesít,de sajnos az igazi kapitalista világban - elég csak a nyugati szomszédunkhoz átruccanni - ez egy réges-rég gépiesített folyamat.
Másrészt alibi meló, mert gyerekek, ha én random átmegyek a parkon, a nap bármely szakában, a hét tetszőleges napján, de ti mindig a padon ültök, az faszverés, nem munka, ugye ti is tudjátok?
(Nota bene, csak a sztori kedvéért: ebben a parkban és ezektől az emberektől láttam először és utoljára, hogy valaki ülve próbál gereblyézni. Komikus látványt nyújtott, de a mai napig azt gondolom, hogy ez a kétkezi munka megcsúfolása volt)
A másik, ami kissé meglepett - bár inkább csak fejbólintással vettem tudomásul - az az úgynevezett "munka"idő. Idézőjelben, mert idézőjel nélkül ránk talál szakadni a plafon,
barátaim. Héttől egyig az négy óra, tesó, nem több, szaros négy óra. Ha nem gyújtasz rá egy cigire, nem eszel egy szendvicset, ha nem ücsörögsz a padon egy fél órát, akkor talán
tényleg annyi. De akinek kétségbeesetten szüksége van a pénzre, az nem négy órát dolgozik, kedves Károly, javaslom, ha megteheti, böngéssze már egy kicsit a munkahelyi terror blogot, csak úgy beleszagolni, hogy hogyan korbácsolják a tízórázokat a való világban.
De minek hajtani, ha az ember bruttó nyolcvanezer forintot kap, négy órai melóért?
(Ha már itt tartunk, kedves józsefvárosi anonim elöljáró: Elment az a kib***ott józan eszed? Ha nyolc órára számolom ki ezt a bért az bruttó százhatvanezer... egy utcaseprőnek?
Ne értsen félre, tekintetes uram, én nem sajnálom tőle, de tetszett már mondjuk TESCO árufeltöltőkkel, vagy gyorséttermi munkásokkal beszélgetni mostanában?)
De megintcsak, minek hajtani, ha az ember albérlet és rezsi címen 3000 forintot fizet összesen havonta? Hölgyek, urak, itt van a játékpépnz a buliban, innen nincs hova hátrálni, nincs kinek, és legfőképp miért érvelni. Háromezer forint, az ugyanis nem pénz. És itt most nem is arra gondolok, hogy a tizennégy férőhelyes programba hatvanegy millió forintot invesztáltak a mai napig, pedig édes a pillanat, amikor rádöbbensz, hogy egy delikvens több, mint 121 év alatt hozhatná be a pénzt, amit ráköltöttek. De ami igazán bánt, az az inkorrekt, álságosan őszintétlen átverés, ahogy a progamban résztvevőt, meg az állampolgárt a langymeleg szarral kenegetik, hogy de hát ez lakbér, és ezt fizetni kell, és így szoknak hozzá a valódi élethez. Kérdezném, milyen való élet? Egy albérlet ötvenezer forint, plusz rezsi, valamint kaúció, csókolom. Milyen háromezer forint az istenért? Mi az? Hat sör? Két mozijegy? Egy óra squash vagy bowling? Te ezzel jöttél ki öcsém a placcra, elmesélni, hogy fizeted a kéródat? Nem, nem fizeted. Én fizetem, meg a többi kepesztő szerencsétlen. Mondjuk ötvenezerből kifizetsz hármat, negyvenhetet meg nem, mert az segély! A munkád reálértéke, körülbelül nettó 10-15 ezer forint havonta. Amit mellé kapsz az segély. És amikor büszkén újságolod, hogy félre tudsz tenni, akkor azért tudsz, mert a segély fizetésed jó háromnegyedét nem vonják le a lakhatásodra, mert azt is segélyben kapod.
Itt vége is lehetne az eszmefuttatásnak, eldurrogtattam a patronokat, mehetek hát aludni. De azért a delikvensekről is kiderül ez-az a beszélgetés során: ami először is nagyon meglepett (hányszor írtam le ezt a szót ebben a posztban, tiszta kinder überraschung eső van itt), szóval meglepett, hogy mindenkinél csak úgy csörgött a telefon. És mivel hajléktalanokról van szó, gondolom mobilról beszélünk. Azért álnaívan feltehetem a kérdést ugye, hogy amikor az aluljáróban a táblákon éhhalált tetszenek emlegetni, akkor is ott van a zsebben a mobil? Ugyan minek? Biztosan nem lett volna jobb helye a pénznek?
A második érdekes mondat a számomra a következő volt, a fent említett Károly bírta kipréselni magából:
"Megmondtam neki [a program igazgatójának - Bona] is: én azt nem fogadtam meg, hogy nem iszom. Én azt mondtam, hogy ittam, iszom is, meg inni is fogok, de nem úgy, mint eddig."
Csak annyit mondok, fura ez a nagy önérzetesség, barátom. Amikor az ember a nullán áll, és valaki segítő kezet nyújt, akkor abba a kézbe nem a feltételekkel telerótt lapot szokták odaadni. Ha a pénz, amit költesz a tiéd, azt csinálsz vele, amit akarsz. De ha nem, akkor bizony, hogy feltételekhez van kötve. Az persze nem Károly hibája, hogy a program vezetője nem kérte az alkoholizálás mellőzését, mert inni nyilván elengedhetetlen része a talpraállításnak.
Szintén Károlytól emelném ki azt a részt, ahol arról beszél, mit szeretne dolgozni. Károly, mivel a kőműves szakma túlságosan terheli a térdeit, kertészetbe szeretne menni.
Ezzel persze vitatkozni nehéz, a rokkantak országában nyilván lesz egy doki, aki rábólint, hogy Károly, ha maga csak ránéz a malteroskanálra, le kell vágnunk tőből mind a két lábát. Kertészkedjen hát egész nap, mert azok nyilván üldögélnek egész nap, nem terhelik azok a térdeiket, ó dehogy.
Nem értik, nem látják, hogy ez nem választás kérdése? Dolgozni akkor lehet, ha igány van rá, ha megjelenik a kereslet, ami majd felszívja a munkaerőt. Komolyan, ki hallott olyat '90 után, hogy valaki lejelenti a hatóságnak mit óhajt dolgozni?
Persze mire Károly oda jut, már egy másik garnitúra lesz hatalmon, akik szintén fognak koncot vetni. Károlynak, vagy másnak, nekik teljesen mindegy.
Mindegy ki adja kinek, csak ne kelljen segélynek hívni. Mert akkor ugye nem is kell megköszönni...
